Nyaralás
bági 2008.07.05. 01:35
Hossszú távollét... kinek hosszabb?
Amikor kutyám lett (és volt régebben), szinte sosem mentem nélküle messzire. Ha nem egy napos volt a távollét, már komoly előkészület volt, hogy mikor, ki vigyáz a négylábú családtagra. Talán mást is érdekel. Azt biztosan tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémával.
Szóval a történet lényege, hogy kutyátlan barátnőm rávett, menjünk együtt egy görögországi, 9 napos körutazásra. Február volt, gondoltam addig még annyi minden történhet.
Nagyon szerettem volna már eljutni a tengerhez, mert még sosem láttam, sose fürödtem benne. És Görögország is nagyon kiváncsivá tett. A sok szép műemlék, a nagy hegyek, és a TENGER. De addig mi lesz Dorkával? Nem vihetem oda magammal. Ez egy buszos túra, 53 emberrel.
Teltek a hetek, és egyszercsak eljött az ideje csomagolni. És gondolkodni mi legyen. Négyszeresen is bebiztositottam, hogy figyeljenek Dorkára. Szinte minden közeli ismerősömet ráállitottam az ügyre.
Miintha megérezte volna, hogy útra készülök. Egy lépést se tehettem nélküle. Folyton a lábam alatt kóválygott.
Én meg egyre idegesebb voltam.
Aztán jött az indulás előtti éjjel. Az ágyam előtt aludt.
Reggel korán keltem, mégis elaludtam. Már nem volt időm megsétáltatni, pedig nagyon szerettem volna.
Kisfiam megnyugtatott, hogy majd ő megsétáltatja, és vele lesz a következő 9 napban végig, mégis ideges voltam.
Úgy köszönt el tőlem, mintha csak dolgozni mennék. "Siess haza" mondta a szeme. Majdnem sirtam a taxiban.
Az úton a határig szinte az összes ismerősömet felidegesitettem. Persze nem nagyon szereti senki, ha vasárnap reggel 8kor felkeltik, hogy "azért kérlek, te is nézz rá a kutyámra, biztos, ami biztos"
A határ után áttértem az sms módra. Aki még nem ébresztettem fel, azt most mindenképp. Gyanitom elege volt mindenkinek belőlem. A buszon ülőknek is, akik kb 17-szer hallgatták végig, hogy "de nagyon vigyázz rá, és reggel eszik, és sétáltasd meg lécci, de ne csak 10 percet, és ha nagyon keres, ne engedd el, de ha elveszne, van benne csip, és ne vedd le róla a nyakörvet, azon van a biléta a névvel - jaj, az én telefonszámom van rajta, és ne hagyd egyedül, mert fél a sötétben, és utál egyedül lenni, igen, de nézz rá te is, sose lehet tudni, és ott a vitaminja, meg az a por az izületeire, rá van irva mennyit kell adagolni, és van nasi is, ott az asztalon"
Nagyjából ez volt a lényege annak a közel 4 órás telefonáradatnak, amit lenyomtam a közeli ismerősöknek.
Ennek az vetett véget, hogy lemerült a telefonom.
Aztán 2 napig csak sms-ek mentek.
Harmadik nap a szálloda netszobájából msn-en folytattam az izgulást. Ez volt a kritikus nap. Totál kikészültem, amikor Ati elmondta, hogy "nagyon szomorú, nem akar senkivel játszani, csak velem labdázik"
Olyan lelkiismeretfurdalásom volt, ami ritkán. Miért hagytam itthon? Miért mentem el?
Szinte biztos voltam benne, hogy ő is ezen töpreng. Hiszen amióta a menhelyről elhoztam (1 hónapos volt akkor), még sose volt 2 napnál tovább nélkülem.
Azon az estén nagyon kiborultam ott Athénban. Fél éjjelt átsirtam. Szidtam magam.
Aztán másnap kicsit jobb volt. Hiányzott nagyon, úgyhogy telefonszámla-utálatomat legyőzve felhivtam Mariann barátnőmet, legyen erőszakos és menjen oda a két kutyájával - hiszen Lili Dorka legjobb barátnője. Megigérte.
Hazafelé minden kilómétert számoltam. Mindjárt otthon vagyok. Amikor lerobbant a busz 10 kilométerrel Budapest előtt, kétségbe estem. Hiszen megigértem neki, hogy ma otthon vagyok.
Végre megérkeztem. A taxiból kiszállva felnéztem az ablakba. Ugye vár?
Ati elémjött a bőröndért. Már a folyosón hallottam, ahogy Dorka felkapja a fejét, úgy csilingelt a névbilétája, ahogy izgatottan megrázta a fejét.
Kinyitottam az ajtót. Ott állt a szoba ajtajában, és szinte el se hitte, hogy hazaértem.
Aztán beugrott a nyakamba. Örömében körbetáncolt, annyira csóválta a farkát, hogy szinte az egész fenekét rázta. A nagy örömködés eredményeképpen repkedtek a polcról a könyvek, dobozok, apróbb tárgyak.
Boldogan borultam a nyakába. Összevissza nyalt örömében, én meg szinte önkivületben simogattam a fejét, nyakát. Hanyattvágta magát a lábam előtt, aztán ujra az ölembe ugrott.
A következő napokban nem engedett el maga mellől. Minden lépésemet követte. Amikor lementünk sétálni, és játszani a többi kutyával, lassan oldódott. Napok kellettek, hogy újra együtt játszon a többiekkel.
Rájöttem, hogy nem szabad ennyire magamhoz kötni senkit. A kutya egy olyan lény, aki ragaszkodik a gazdájához, főleg ha csak egy van neki. És ilyenkor a gazdi is ragaszkodik hozzá. Jobban mint talán "normális".
A megoldás egyértelmű. Olyan helyre kell szervezni a nyaralást, ahová kutyát is lehet vinni.
|