|
A szeretet gyógyító hatalmasság
bági 2008.02.15. 18:45
Hiszel abban, hogy a szeretettel gyógyitani lehet? Nem? Nem baj. Te is tévedhetsz néha.
Ezen a télen nem úsztam meg az influenzát. Hiába vigyáztam, hiába szedtem a c vitamint, csak elkapott.
Hétfőn még csak fejfájás, de abból az ordítós, falbaverős fajtából. Estére se múlt, inkább úgy döntött kombinálódik egy kis hőemelkedéssel.
Kedden reggel már felkelni is alig bírtam. Mindenesetre kutyát sétáltatni azt kell, ha fúj, ha esik, ha beteg vagy, ha nem. („Sz@rni márpedig mindenkinek muszáj” – mondta egyszer egy közismert ember) Így hát összeszedtem magam, és irány a gyep. Dorka boldogan rohangált, én meg találkoztam pár ismerőssel, az idő jól elment. A végén annyira elfáradtam, hogy nem volt erőm orvoshoz se menni, ledőltem délután, és el is aludtam estig. Na akkor viszont már tényleg nem tudtam felkelni, a szememből dőlt a könny, a fejem mint egy tüzes óriásra fújt hőlégballon, a lázam elérte a 39 fokos szintet – fel kellett hívni hát egyszem utódomat, hogy libbenjen már haza, és vigye le sétálni közös kedvencünket. Dorka nem értette miért nem kelek fel, de azért elsétálgatott Attilával, bár a séta nem volt olyan hosszú, mint velem.
Ez szerdán és csütörtökön is így maradt, egyszerűen nem tudtam a lázamat 38,5 alá tornázni, ha meg véletlenül átaludtam a lázcsillapítást, a rekord 39,6-nál állt. Amikor itthon volt, Dorka folyton az ágyam mellett feküdt. Rátette fejét az ágy szélére, és nézett azzal a gyönyörű két szemével, szinte könyörgött, hogy kelljek fel, de nem tudtam levinni. Kisfiam újra- és újra megsétáltatta, Dorka mégse értette, miért nem kelek fel – bár azt sejtette, hogy valami baj lehet, mert nem követem a megszokott napi ritmusokat, és nem simogatom annyit, mint máskor. (Nem szerettem volna, ha elkapja a vírust)
Ha sétáltak, az is meglepő volt neki. Attila eddig ugyanis csak pórázon sétáltatta Dorkát. Nem merte elengedni, félt, hogy elszalad. A második séta előtt alaphangon egyperces kiselőadást köhögtem elő neki a labda, mint fajok közötti kommunikációs eszköz használatáról, ettől kezdve labdáztak, futkároztak, noha megtudtam, hogy amikor először levette róla a pórázt Dorka csak állt és nézett, nem értette miért?
Csütörtök, éjfél után nem sokkal csörömpölésre ébredtem. Mintha valami nehéz tárgyat dobált volna valaki a parkettán. Álmos fejjel, náthától dagadt szemekkel nézelődtem a lepedőnyi zsebkendőm mögül, de mivel nem láttam mi történik, hangosan rákérdeztem: „Dorka, mi a fenét csinálsz?” Meg is lett a hatása, újabb puffanás, aztán egy kifelé rohanó fekete árnyék… (Ugye mint a gyerek, aki kap egy taslit, „miért kaptam? – én nem tudom, de te biztos tudod!”).
- Na, gyere vissza, semmi baj! Gyere…
Vissza is jött, útban az ágyam felé felszedte az elejtett tárgyat. Sűrű, bocsánatkérő farokcsóválás mellett odasomfordált hozzám, majd kicsit szégyenlősen leült az ágyam előtt. Megsimogattam. Sötét volt, ezért felkapcsoltam a villanyt. Ott ült Dorkakutyám, szájában egy méreten felüli főtt velős csonttal (amit egyébként szombat óta dugdosott, hol a fotel alá, hol a szőnyeg alá, hol a radiátor alá, bárhová, ahol el lehet titkolni a világ elől, mert ugyebár az az övé).
De ahogy fény lett, odahajolt és finoman a kezembe rakta a csontját. Aztán belenézett a szemembe, majd megbökte a kezemet, hogy vigyem a csontját, és újra csak nézett, szomorúan, rengeteg szeretettel tele. Mintha csak azt mondta volna: „Neked adom a csontomat, csak ne legyél beteg, gyógyulj meg, játsszál velem, legyél olyan, mint eddig, mert én szeretlek téged, mert te vagy az én mamám!”
Én meg csak néztem a gyönyörű szép szemeit, ahogy a szomorúan, de reménytelien rezgő szempilláit néha megrebbentette, és éreztem elönt a szeretet.
Magamhoz öleltem, megsimogattam, az újra meglelt boldogsággal a pofiján simult a karjaimba. Hízelgett és bujt hozzám, mint egy kisgyerek, vagy mint egy kiscica.
Aztán kiszabadítottam magam, visszatoltam az orra alá a csontot, és azt mondtam neki:
-Köszönöm az ajándékot, de kérlek, őrizd te, mert te sokkal jobban tudsz rá vigyázni!
Itta minden szavamat, mintha csak értené, majd elvette, azonnal elszaladt az ablak alatt lévő „nappali fekhelyéhez”, és az ágytakaróként üzemelő törülköződarabba azonnal becsomagolta közös kincsünket, a „Mama ajándékát”, amire mostmár neki kell vigyázni. Ezután önelégült, boldog vigyorral a fején, tánclépésben visszaszaladt hozzám, újra odabújt, majd lefeküdt az ágyam mellett lévő párnájára, és megnyugodva, vidáman, de néma csöndben, fél szemét folyton rajtam tartva el se mozdult mellőlem egész nap.
Másnap reggel már fel tudtam kelni, a lázam is lejjebb ment. Nem voltam még teljesen egészséges, de rohamosan javult az állapotom. Biztos vagyok benne, hogy Dorka szeretete rengeteget segített, lelkileg mindenképpen. Az ajándékom azóta is becsomagolva, eldugva pihen a varrógép és Dorka fekhelye között. Azóta már kapott másik csontot, azt elrágcsálta, de a becsomagolt mellett csak fekszik naphosszat, a fejét ráteszi, mint egy párnára, azon alszik, de azt nem eszi meg. Talán, mert az az ő „Gyógyitós ajándéka, amitől újra egészséges az ő mamája”. Pedig ebben igazából ő volt a lényeg, a csont csak mellékszerepet játszott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
