Egy május végi napon történt, hogy a lakótelep közepén lévő kisegítő iskola előtt a bolt felé átsétálva egyszerrecsak egy tucat sérült fiatal között találtuk magunkat. A fiatalok között hallás és látássérültek voltak nagyrészt, de volt közöttük egy olyan lány, aki Dawn-szindrómásnak látszott (elnézést érte, ha rosszul itéltem meg). A lány nagyon erős dioptriás szemüveget viselt, és láthatólag izgatottan viselkedett a biztonságot nyújtó épület falain kivül. Egy másik kislány karjába kapaszkodva, az eléjük guruló kistermetű kölyökkutyát félénken, ám nagy örömmel simogatták. Dorka a póráz hosszát kihasználva, lassan, kedves mosollyal a pofiján odaballagott, ő is egy kis simit kéregetve. A két kislány ijedten húzódott visszább. Rátettem a kezem Dorka nyakára, leültettem a lábamhoz, leguggoltam mellé és odahivtam a lányokat. Félénken simogatták a "nagy kutya" fejét. Aztán az egyik lány egyre bátrabb lett. Nem kiabált, nem sikoltozott, csak nyugodt arccal simogatta a kutyát.

Aztán boldogan nézett rám, mi elköszöntünk, ő pedig földöntúli boldogsággal és büszkeséggel mesélte a barátainak, hogy "meg merte simogatni a nagy kutyát".

Pár héttel később újra találkoztunk. A közértből jöttünk, és újra a kisegitő iskola előtt vezetett el az utunk. Dorka szájában egy fél literes vizespalackkal ballagott mellettem.

A kislány a kapuban várt minket. Két barátját karonfogva húzta magával, hogy megmutassa nekik a "nagy kutyát". Az egyik fiu süketnéma volt, ő két kézzel hadonászva próbálta a lányt lebeszélni tervéről, majd hogy ez nem sikerült, félve a háttérbe húzódott. A másik fiu erős csökkentlátó volt, a lány őt kézen fogta, magával húzta, majd néhány lépés távolságból tőlünk, bátorításra várva megálltak. Leültettem a kutyát, leguggoltam mellé, és szóltam hogy jöjjenek. A lány már sokkal bátrabb volt, mint előzőleg, megsimogatta Dorka fejét, megnézte a bilétát a nyakában, megbeszéltük, hogy az a kutya névjegye, ha elveszne, hiszen nem tudja megmondani hol lakik. Megmondtam hogyan hivják, és a lány nevén szólitotta. Nem volt teljesen tiszta a beszéde, de Dorkának nem volt kifogása ellene. Hálásan egy puha puszit nyomott a nedves nózijával a lány kézfejére. A kislány nagyon büszke volt, és az utána küldött csoporttársának csak ennyit mondott: " Ő a barátom, Dorka!"

Kívánom mindenkinek, hogy lásson ő is olyan csodálatosan boldog arcot, amilyet én láttam aznap.

Nem csak a kislányt tette boldoggá a pillanat, hanem mindannyiunkat. Azokat is akik benne voltak a történetben, és azokat is akik csak nézték. Dorkának pedig egy "tiszteletbeli mentálhigiénés szakember" tiulust adtam gondolatban szelid türelméért, és kisugárzó kedvességéért.